Kosár
A magyar történelmi gondolkodás évszázadokon átsugárzó törekvése a nemzeti múlt kezdetét, sőt az újrakezdéseket jelkép erejű személyiségekkel példázni.
Középkori történetírásunk Attila, Álmos, Árpád és Szent István alakjára összpontosítva érzékelteti egy-egy sorsforduló beköszöntét. A korai idők, kiváltképpen a bejövetel hagyománya, mindazonáltal már a hazai latin írásbeliség első századaiban sem tükrözött egységes szemléletet. A részletek hangsúlyai oly erősen tértek el, hogy Árpád bejövetele is kettős változatban maradt ránk: az egyiket a középkoron átívelő krónikairodalom névtelen és neves szerzői és szerkesztői folyamatosan tartották életben, míg a másikat Anonymus Gesta Hungaroruma vallotta. Béla király névtelen jegyzőjének műve viszont az 1700-as évek közepéig lappangott. Minthogy a jelen tanulmány tárgya a régmúltról vallott újkori nézetek alakulása, ezért esetünkben a források ismertté válásának ideje fontosabb, mint a keletkezésé. Ebből a megfontolásból Anonymus gestájáról is a XVIII. század közepi tudományfejlődés kapcsán esik bővebben szó.
A középkori előzmények felvázolásakor különös figyelmet érdemel az a kritikai hangvétel, amellyel a pap szerzők a szóbeliség révén megőrzött régi hagyomány elemeit foglalják írásba - vagy éppen mellőzik. Számos eset mutatja, hogy Anonymus, Kézai Simon, de akár a többi, névről nem ismert Árpád-kori krónikaszerkesztő mind egyfajta tudatossággal tekintett a régmúlt sarkalatos eseményeire, történelemformáló alakjaira. Legfontosabb a krónikák és az Anonymus-féle Gesta Hungarorum közötti hangsúlybeli eltérés, amely más arányokban ábrázolja a kezdeteket..
