Fehér Klára: Egyszer - és soha többé

Most ahogy letettem a tollat, nagyon megfájdult a szívem. Hiányozni fognak regényeim hősei, elmúlt esztendeim legjobb barátai. Csaplár Ágnes, András Kati, Csuti Lóránd, Poltavai Géza és a többi, mind, akikkel több, mint tíz esztendőn át együtt éltem és lélegzettem, akiknek vágyait, szerelmeit, munkáját és csalódásait együtt hordtam a magam sorsával, velem voltak, együtt lökdösődtünk reggel a villamoson, az ő szemükkel néztem a tengert a salernói öbölben, rájuk gondoltam, amikor a párizsi repülőgépet Frankfurtban nem akarták továbbengedni.
Az első két kötet története 1944-48 között játszódik, és 1952-tő' 1955-ig írtam. Amikor befejeztem, és Csaplár Ágnest feleségül adtam Homok janihoz, és megírtam András Kati újságíró-sorsát, azt hittem, minden hősöm élete, útja világos, egyenes, nincs már mit mondanom róluk. De a történelem bonyolulttá tette az elmúlt esztendőket, változtak a vágyak és a sorsok – sok száz olvasó, levél és a magam kíváncsisága, izgalma is követelte, gondoljam végig, mi lehet hőseim sorsa tíz-tizenöt évvel az első két kötet lezárása után. Így keltek életre újra a regényfigurák; mi tagadás, Csaplár Ágnes, András Kati is öregebb lett tizenkét esztendővel, a pólyás Ács Istvánka már hetedik osztályba jár, és sok minden másképp fordult, mint ahogy tizenkét esztendővel ezelőtt hőseim is, magam is képzeltük...
Megpróbáltam hát folytatni a könyvet, krónikát írni, vallomást tenni korunkról, sorsunkról, egyetlenegy életünkről és felelősségünkről. Kicsiny kis része ez a könyv a gazdag valóságnak, néhány szerény villanás az élet végtelenjéből, amennyit egy író kétdioptriás szemüvegével és
egyetlen szál töltőtollal meg láthat és megírhat belőle.
 

Fehér Klára dedikációjával.