Karinthy Frigyes: Holnap reggel

Amikor elhatároztam, hogy mégis közreadom az alább következő színdarabot, melyet, bár kifejezetten színpadra szántam, eddig még nem adtak elő s ezek után, hogy nyomtatásban megjelenik, aligha is adnak már - azzal nyugtattam meg magam, hogy majd írok elébe egy terjedelmes dramaturgiai tanulmányt, egy új és lehetséges dramaturgia összefüggő korvonalait rajzolva meg, amihez maga a dráma csak afféle illusztráció lesz, kísérleti anyag, melyen újfajta tételeket pozitív és negatív jelekből bizonyíthatok. Valahogy úgy képzeltem, hogy a húszadik század irodalmának egyre növekvő kereslete s még inkább növekvő kínálata egyre fokozottabban teszi lehetetlenné, hogy egy művel annyit foglalkozhasson az értékelő kritika, amennyi szükséges lenne ahhoz, hogy kiderüljön róla, van-e joga az élethez és mennyire és mennyiben. A huszadik század írója magáramarad s edzenie kell magát, hogy a maga kritikusává legyen e pontban, hacsak nem akar megelégedni azzal a szépenhangzó és kényelmes, de végig nem gondolt frázissal, hogy az élethez való jogot maga az élet adja meg s hogy tehát egy dráma értékének egyetlen természetes ismérve a siker és a tetszés. E tévedésekről is akartam írni és sok másról, amiről gondolkodtam drámám írása közben - felfedezésekről, melyekre, írás közben, meglepetve bukkantam rá s melyekből, mondom, érdekes elméletek rendszere következett volna. De mindez hiú és naiv képzelődése csak a művésznek, aki a világot minden pillanatban megállítaná, mint Józsué a hegyen, mondván a világnak: "az isten szerelmére, maradjon már veszteg egy kicsit, hogy végre valahára egyszer már alaposan lerajzolhassam önt - ne mindig azok a megbízhatatlan pillanatfelvételek!" A világ azonban nem áll meg, szalad tovább s felkavart folyama magával ragadja a százszor elkezdett és százszor abbahagyott vázlatok papírszeletkéit, amik képet akartak adni róla.

Gerince félig leszakadt.