Imreh István, Pataki József: Kászonszéki krónika 1650-1750

A szép kászoni völgy székelyek lakta faluközösségeiben 1650 – 1750 között az egyetemes történet nagy jelentőségű küzdelmei romboltak régi, építettek új politikai kereteket. Erdély és benne ez a kis „szegelet föld” azonban – a magyarság törzsének életerős ágaként – a történelem viharzásai múltával is önmagával azonosként folytatta útját. Sokszínű társadalma – a birtokos nemes, armalista, lófő, gyalog, darabont, strázsa, solymár, jobbágy, zsellér, szolga – egyidejűleg a megtartó ősi intézményeit, hagyományos életformáját is oltalmazta, istápolta.
múlt élni segít. Ezért is szükséges a hosszú távot bejáró, a mélyre hatoló önismeret. Legfőképpen pedig azoknak kell az ily módon szerzett szerény, de jogos önértéktudat, akiket oly hosszú időn át sorvasztott a kisebbrendűségbe taszítottság, gyötört a megalázottság. Nem mítoszra, nem legendák ködére, hanem arra az önérzetre van szükség, amivel a népi székely múlt is szolgál, ha például valóságos cselekedeteiben láttatja a szántó-vető, állattartó, erdőlő vagy vadászó, a dologtevő embert. Akkor is jó találkozni velük, amikor ősi demokráciájuk, önkormányzatuk szellemében, százados rendtartásaik paragrafusai szerint ítélkeznek, oldják meg a mindennapok sűrű konfliktusait. Ennek a mikrokozmosznak ugyanis olyan, az országéhoz simuló erkölcsi kódexe, olyan etikai értékrendje van, amely rendet, biztonságot követel, amely bünteti az emberközi jó kapcsolatok megrontóit.