Valami megmagyarázhatatlan belső kényszer hatása alatt élek, hogy EZT ki kell írjam magamból, remélve, hogy háborgó lelkem megnyugszik.
Szókincsem, sajnos elég szegényes, de megpróbálaom egyszerű szavakkal vázolni mindazt, amire még jól emlékszem, szemeimmel láttam és átéltem, füleim hallották. Kezeim az égnek, a magasságos kék égre emelve, kinyújtva, mint két kard...
Ez nem regény, nem mese, sem illúzió, vagy fantázia...
Ez a szomorú valóság!!