Nagy Jenő: Megaláztatásban. A kárpátaljai magyar férfiak deportálása 1944 őszén

„...Itt Szolyván már a harmadik napon beosztottak a szanitécekhez. Egyik napon a holttesteket pakoltuk a szekérre, a másik napon ástuk a gödröket, hantoltunk. Két lovasfogat hordta szünet nélkül a halottakat a láger melletti park nagyságú temetkezőhelyre. Egy gödörbe húsznál több holtat is beletuszkoltunk... Volt olyan, aki még akkor is nyöszörgött., meg is mozdult, amikor hánytuk befelé a földet. Mi mondtuk is az öröknek, hogy húzzuk ki a gödörből. De a katonák erről hallani sem akartak. A levegőbe eresztettek egy – egy figyelmeztető sorozatot... Ebbe a mindennapi látványba az ember úgy belefásult, hogy már semmi sem számított. Nem is volt ereje sajnálkozni, könnyezni. Gépiesen cselekedtünk. Mindenki éhezett. Nem tudtunk normálisan gondolkodni. Aki meghalt, azt csak leírták... Az otthonmaradottakhoz ekkor már eljutott a hír, hogy milyen embertelen körülmények közé kerültünk, mert az ételhordó asszonyok hazahordták a szomorú híreket... De ugyan kihez is fordultak volna segítségért?”